Repülni

A november különös hónap volt Lisa számára. Ilyenkor mindig kilátogatott a temetőbe és rózsát vitt kedvese sírjára, aki immár 6 éve hagyta egyedül ezen a világon.
2011. november 26. Ez volt a végzetes nap, mikor Lisát hazaérkezése során egy levél várta az ajtójában. Akkor már hivatalosan is együtt voltak barátnőjével, Amberrel és naponta találkoztak is.
Az a levél azonban mindent megváltoztatott.
Lisa!
Tudom, hogy ezt nem így kellene megtudnod, és hogy pont te nem érdemled meg ezt, de ma véget vetek neki. Mindennek. Annak ellenére, hogy te mindig biztattál és mondtad, hogy rettenetesen fontos vagyok neked, én még mindig teljesen egyedül éreztem magam. Nem gondoltam, hogy megérdemelsz engem, ahogy azt sem, hogy elég voltam neked. Nem voltam és nem is vagyok, mostmár talán te is tudod.
Tényleg nem akartam, hogy így legyen vége, de tudod mit? Mindig kérdezted, hogy mi volt a legnagyobb vágyam, de sosem feleltem rá egyenesen. Most elmondom, hiszen azt hiszem, ezután a levél után teljesülni fog minden, amit akartam.
Szabadnak lenni, akár egy madár, nem akartam kötöttségeket, nem akartam ezt az előítéletekkel teli világot. Azt sem, ahogy az emberek néztek ránk, mikor az utcán egymás kezét fogva sétáltunk. Nem akartam rosszalló tekinteteket, elítélő szavakat, csalódott monológokat, terhet... Nem akartam ezt az életet.
Senki sem kérdezett meg, mikor megszülettem, hogy akarok - e élni, pedig a válaszom egyértelmű nem lett volna. Mások jogtalanul döntöttek a sorsom felett és ezt soha sem leszek képes megbocsátani. Ahogy azt sem, hogy mindezek után elítéltek, mikor megmondtam nekik, ki vagyok.
Tudod, mit?
Ezek után inkább felmegyek a hegyre és eleget teszek legmélyebb vágyamnak, amit már kicsi korom óta rejtegetek magamban.
Ha legközelebb megkérdeznéd, mit akarok legjobban, azt felelném, repülni. Ma pedig végre teljesül az álmom. Ne sirass meg, csak engedj el, hiszen ez minden, amit valaha is csinálni szerettem volna.
Csókol: Amber

Távoli múlt

Milyen jó is volt a régi poros lakásunk alkoholtól bűzlő padlóján ülni, mikor még alig múltam el 8 éves. Azokat a napokat legszívesebben elfelejteném, de nem tudom, hiszen ha akkor nem lettem volna olyan körülmények között, akkor később sem lettem volna olyan sikeres ember.
Még emlékszem, mikor anya hazajött és puszit nyomott a fejem tetejére köszönés képpen, majd a szobámba küldött, hogy tanuljak. Nem tudta, hogy én minden veszekedésüket hallottam apával, aki általában részegen és betépve szokott hazaesni éjnek idején. Ilyenkor szerettem hallgatni egy kis zenét, amit a már akkor is réginek számító CD lejátszómon tettem be. Szerencsének mondhattam magam, ha esténként volt vihar vagy egyszerűen csak hangosan kopogott az eső az ablakon, mert az elnyomta a kintről jövő szitkozódást és kiabálást.
Utáltam, mikor veszekedtek, de azt még ennél is jobban, amikor apát tíz éves koromban el kellett temetnünk. Nagy valószínűséggel túllőtte magát, az okozta a halálát. Milyen szép halál ez egy alig negyven éves felnőtt férfinek, nem igaz?
Anya a temetés napján vett nekem egy gitárt, amin nagyon szívesen játszottam, még akkor is, ha fogalmam sem volt, hogyan kéne lefogni a húrokat. Aztán később zeneiskolába jártam, ahol végre megtanultam játszani, és ahol felfedezték az angyali hangomat. Énekversenyekre jártam, megnyertem mindent, amit csak lehetett általános iskolában.
Végül leérettségiztem és találtam magam mellé egy párt, aki szeretett és támogatott, bármilyen akadály is jött. Jelentkeztem egy vállalathoz, ahol debütáltam és az álmom valóra vált - híres lettem.
Most pedig itt ülök a házam kanapéján, ölemben kisunokámmal, aki mindenbizonnyal az én tehetségemet örökölte, hiszen már elsős korában zeneiskolába iratták a gyönyörű hangja miatt. Csodálattal a szememben nézem őt, és bár öreg koromban inkább félnem kéne a haláltól, inkább boldog vagyok, mert tudom, hogy egy ilyen kis angyalka fogja átvenni a helyem, ha már nem leszek és egy picit betölti majd az űrt, amit hagyok.

Fájdalom

Testem sziklaszilárdan állt a szakadék szélén, arcomon halvány mosoly játszott, úgy éreztem, minden teljesen rendben volt. A Nap gyenge sugarai simogatták néhol fedetlen bőrömet, a lágy szellő körbelengte alakomat. Nyugalom vett körül. De akkor miért álltam egy szakadék szélén? Ebbe egészen addig nem gondoltam bele, míg le nem néztem.
Sötétség, és félelem fogadott. Hívtak magukhoz, de én csak álltam, megremegő térdekkel, ám még mindig szilárdan. Lassan halk hangok szűrődtek fel, amelyek egyre csak hangosodtak. Kezeimet fülemre tapasztva próbáltam kizárni őket fejemből, de csak rosszabb lett. Bennem voltak, nem odalent. Fájt, de még mindig álltam, tűrtem.
Váratlanul valaki meglökött hátulról. Nem erősen, éppen csak elvesztettem egyensúlyomat egy pillanatra, azonban továbbra sem estem le. Habár gondoltam, ki próbált a mélybe taszítani, nem akartam elhinni. Álltam boldog tudatlanságban, de már nem éreztem magam olyan rendíthetetlennek.
Fejem fájt a hangzavartól, lábaim remegtek a rettentő terhertől, mely rájuk nehezedett. Úgy éreztem, mintha valaki ráült volna a vállamra, és mikor oldalra néztem, valóban megpillantottam az egyik embert, akiben megbíztam. Gúnyos mosolya szinte letörölhetetlen volt arcáról, szemeiben pedig az ölni akarás kiolthatatlan lángja égett. Mindig mondta, hogy félt magától, de én megnyugtattam, hogy ő egy jó ember. Akkor azonban úgy tűnt, mégsem volt igazam.
Újabb lökést éreztem hátamon, minek következtében felkiáltottam, és a térdemre zuhantam. Akkor már kénytelen voltam hátra nézni, kíváncsiságom győzedelmeskedett. Bár ne tette volna! Úgy éreztem, szívem szétszakad, agyam megbénul, szám elnémul.
Soha nem akartam neki rosszat, mindig úgy viselkedtünk, mint egymás megértő terapeutái. Akkor, ott mégis ő akart lelökni engem az örök feledésbe, magányba, boldogtalanságba. Ott állt, akiről soha nem gondoltam volna, hogy ilyenre vetemedik.
Testem gyengén térdepelt a szakadék szélén, arcomon könnyek folytak, úgy éreztem, semmi sem volt rendben. A sötétség bűze körüllengte testem, a magány viharos szele tépte ruhámat. Körülöttem álltak a barátaim, akik egy utolsó rúgással segítettek a kegyetlen halálba.

Sok sikert, viszlát

Egyszer mindennek vége. A szép időknek, de ugyanúgy a rosszaknak is. Én nem régen kerültem ki egy igen rosszból és végtelenül hálás vagyok az égnek, hogy minden úgy történt, ahogy.
Az elején még bizonytalan voltam és féltem, mert minden teljesen kilátástalannak tűnt. Valaki mégis jött és kirángatott engem az önsajnálat, és önmarcangolás nyomorúságos sötétjéből. Valaki, akiről egész addig nem is tudtam, hogy számíthatok rá, akkor mégis jött és összeszedte elhullott darabjaimat, hogy aztán újra kerek egésszé tegyen.
Bármennyire is volt nehéz, ő segített felállni, mindig támogatott, ha már nem bírtak el a lábaim. Szólnom sem kellett neki, ott volt velem, mikor szükség volt rá, mintha előre tudta volna, mi fog történni. Soha nem hagyott összetörni, még akkor sem, amikor sírva kiabáltam vele, kértem, hogy adjuk fel, mert a lelkem már nem bírja ezt a megerőltetést. Jött, megsimogatta a hátam és velem maradt éjjel, hogy beszélgessünk. Volt, hogy egymás karjaiban aludtunk el.
Nem gondoltam volna, hogy egy ember ölelése ennyire megnyugtató is lehet, hiszen egészen addig nem igazán tapasztaltam. Nem volt senkim előtte és úgy gondoltam, még egy olyan nem is lesz, mint ő. Nem is kell. Jó volt egyszer megbolondulni, mert valljuk be, ez történt. Kezdtem azt hinni, hogy mindent elvárhatok tőle, hogy bármi bajom lesz, ugrik is később, de ez nem így történt.
Mondanám, hogy nem érdekelte, de akkor hazudnék. Valahogy mindig megtalált és éreztette velem, hogy nem vagyok egyedül, de az már messze nem volt az, mint régen. Talán annyira nagyravágyó lettem ez alatt az idő alatt, hogy már észre sem vettem, hogy a kis dolgok is ugyanolyan fontosak, mint a nagyok.
Szóval elengedtük egymást. Igen, sírtunk, én legalábbis sírtam. Rossz volt, hiszen az ember nem szívesen szabadul meg a támaszától, az egyetlen biztonságot nyújtó mentsvárától.
Utolsó szavaink fájdalmasak, szinte ólom súlyúak voltak, nekem legalábbis.
"Sok sikert, viszlát!"

Homokóra

Miért múltak el az érzések? Miért nem beszéltünk nyitottabban? Miért nem csókoltál meg akkor? Miért nem lehet semmi sem ugyanolyan, mint régen? Miért változott meg minden? Miért nem figyeltünk jobban egymásra?
Kérdések ezrei rohamozzák meg agyamat, de válasz soha nem érkezik. Késő már megbánni a dolgokat, késő kérdezni. Amikor alkalom lett volna, elszalasztottuk, most pedig márcsak én szenvedek egyedül.
Régen soha nem értettem, a könyvekben miért volt olyan szar a főszereplőnek, most viszont a saját bőrömön tapasztalom az érzést.
A mi időnk lejárt, de én azt sem tudtam, hogy elindult. Késő már, hiszen az utolsó homokszem anélkül rohant át a homokóra vékony testén, hogy egyáltalán észrevettem volna, hogy megfordították. Nehéz szavakat találni akkor, amikor a könnycseppek szívesebben bújnak elő, de őket senki sem veszi észre. Az esővel keveredve hullanak a szürke betonra.
Néha azt kívánom, bár én is víz lennék. Arra mennék, amerre akarok, és azt csinálnám, amihez kedvem van. Nem mardosná szívem a viszonzatlan szerelem sava.
Fáradt vagyok. Nem testileg, lelkileg annál inkább. Emellett szomorú is vagyok, hogy anélkül engedtem el magam mellett az időt, hogy megbecsültem volna az apró pillanatokat. Az átnevetett estéket, öleléseket, és bármennyire is fáj kimondani, az elszalasztott csókokat.
Mit csináljak hát most? Se csók, se ölelés, se bíztató szavak. Egyedül fekszem az ágyamban és az újonan szerzett homokórát nézegetem, ami a polcom tetején áll. A kis szemcsék úgy rohannak a másik oldalra, mintha valaki kergetné őket. Biztosan unalmas lehet egész életükben ezt csinálni, de ők legalább megtanulták, hogy az idő bizony múlik, ha tetszik, ha nem. Minden kicsi pillanatot ki kell élvezni, még akkor is, ha akkor nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget.
Harminc szó, nem sok, annyi sincs, ezért csak arra kérlek, hogy élj meg minden pillanatot, hiszen tudod te is, mindenki homokórája egyszer lejár, akkor pedig már késő lesz megbánni az elszalasztott pillanatokat.

Füst

Két lány ült a padon. Illetve három, de a harmadik úgy viselkedett, mintha ott sem lett volna. Telefonjába bújva próbálta kizárni a másik kettő beszélgetését több-kevesebb sikerrel. Cigarettájukból szállt a füst az ég felé, s mikor ezt a harmadik meglátta, eszébe jutott, hogy írnia kéne valamit Füst címmel. Semmi ötlete nem volt, konkrétan örült, hogy élt, de azért bezárta a facebookot és inkább rábökött a kis kék ikonra a telefonján, ami megnyitotta számára a Wordöt.
Füst. Eddig jutott, aztán egy időre meg is állt. Csak bambult maga elé, míg társai hangosan felnevettek valamin. Próbált csak a gondolataira koncentrálni, de ez ilyen hangzavarban teljesen lehetetlennek tűnt. Végül elkezdett leírni mindent, ami hirtelen eszébe jutott. Ahogy múltkor tanulták önismereten, szavakat rendelt a címhez. Szabadság. Bűn. Gyilkos.
Ahogy nézte, hogy barátnője ismét szív egyet az amúgy is utolsókat rúgó csikkből, felállt a szőr a hátán és kirázta a hideg. Nem lett volna szabad ott lenniük és ő nem is akart, de igazán szeretett volna sétálni kicsit, mégha ez azzal is járt, hogy társai füsttől bűzlő valóját kellett szagolgatnia. Utálta és ezt mindhárman tudták. Ennek ellenére néha ő is késztetést érzett arra, hogy belekóstoljon az ártatlan kis szálacskába, ami mindenki szerint megkönnyíti az életet. Végül ellenállt, de nem tudta, meddig bírja még.
Közben az addig elhanyagolt telefon lezáródott. Nem is bánta, igazán szeretett volna már beszélgetni társaival, de ők még mindig élvezetüket hajszolták, amikor általában jócskán eltávolodtak tőle, nehogy az ő haja is beszívja a füst kellemetlen szagát.
Mikor végre elindultak, a lány zsebébe süllyesztette kezét és fejét lehajtva baktatott a járdán, mögötte barátaival. Nyomott volt a hangulat, ráadásul a címen kívül egy szót sem írt a frissen elmentett dokumentumba. Utálta magát, amiért nem volt kitartó, ennél jobban pedig csak akkor, amikor megérezte, hogy pulóvere ujja is füst szagú volt. Mégsem tudott ellenállni.

Jól vagyunk

Az eső esik odakint, az ablakból figyeljük. Fáj a szívünk, most valahogy minden összejött. Betegség, munka, semmi sincs rendben. De mi igazából teljesen jól vagyunk.
Felállunk, kisétálunk a szobából, hogy egy jó meleg teát készítsünk magunknak ebben az embertelen időben. Nyáron szakad az eső és sötét az ég. Ki látott már ilyet? Melegnek kéne lenni, mégis odakint tombol a szél, de mi még mindig jól vagyunk.
Nem zavar minket semmi, a vihar kint van, mi pedig bent. Olyan jó a melegben ülni, nézni a villámok táncát, majd hallgatni mély, gyilkos hangjukat. Minden teljesen rendben van. Egy könyv is előkerül, mostanában nem tudjuk letenni. Ő mondja, hogy olvassam, én pedig olvasom. Olvasunk. Közben teljesen jól vagyunk.
Halk zene is megszólal, elnyomva a vihar tompa zaját odakintről. Annyira jó a hangulat, olyan jó érzés. Mi lehetne ennél is szebb? Csak ülünk, néha felpillantva a könyvből, mikor villámlást látunk. Régen mindig ijesztőnek gondoltuk, most viszont tökéletesen jól vagyunk.
A következő dörrenés már igen csábító, felállunk, kinyitjuk az ajtót és kilépünk a szélbe, esőbe, a heves viharba. Kilépünk, én és a démonom. Mindig itt van mellettem, ha baj van, én pedig szeretem őt, mégha azt is mondja a doki, hogy ő nem jó nekem. Ilyenkor csak elmosolyodom és megfogadom, hogy nem beszélek vele többet. Aztán most megint itt van és ketten együtt igazán jól vagyunk.
Nem szól, én sem. Mit szólhatna az ember, mikor minden szavát elnyomja a vihar hangja? Állunk, ázunk és közben jót mosolygunk a világon. Senki sem néz ránk jó szemmel, de nem érdekel minket. Az esőben ácsorgunk és magasról teszünk mindenki véleményére. Azt hiszem, jól vagyunk.
Kiáltunk egyet, hogy mindenki hallja. Kiáltunk, aztán csak egyedül vagyok. Bármerre nézek, ő nincs mellettem. Biztosan egy jobb helyen van már. Legalábbis ezt remélem. Nos, szerintem még mindig igazán jól vagyunk. Én jól vagyok.

Gyerekek nevetése

A kisfiú vígan játszadozott az udvaron a szép tavaszi időben. Sütött a nap, egy felhő sem volt az égen. A piros pöttyös labda szabadon szállt a magasba, míg végül a földre nem ért. A gyerek nevetése hatalmas szárnyain repült a szikrázó napsütésben, miközben gazdája ide-oda futkorászva rúgta a labdát. Felszállt, leesett, aztán megint fel, végül ismét le. Minden annyira egyszerűnek tűnt.
Mindeközben csend volt. Különös, nyugtalanító csend. A szél se fújt, a madarak sem énekeltek a fákon. Hallgattak, ahogy hallgatott a világ is. Egy normális embernek ez egészen ijesztő lett volna, de a kisgyerek semmit sem vett észre ebből, az ő nevetése törte csak meg néhol a csendet.
Semmi mozgás nem volt, csak a fiú játszadozott vidáman, gondok nélkül. Fiatal volt még, az élet csodás volt a szemében, amíg mellette volt szeretett labdája, és édesanyja, aki mindig védelmezte, ha kellett, akár a saját testével is.
Szóval ő csak játszott, puha lábacskái belesüllyedtek a fellazult talajba, miközben hőn szeretett játéka után futott. Semmi sem zavarta, a csend még jót is tett neki. Minden olyan gondtalan volt és szép.
Ám egyik pillanatban a labda kipukkadt, az ég elsötétült és egy fájdalmas dörrenés szakadt ki a felhők közül. A nevetés elhalt, tompa szipogás vágta ketté a hirtelen feszültté vált légkört.
A fiú először csak némán sírt, majd hangos, szívszaggató zokogásba kezdett. Könnyei megállíthatatlanul folytak le kerek arcocskáján, aztán a földön landoltak. Tekintete az égből hulló piros cafatokra vándorolt, ami nem segített az amúgy is borzasztó kedvén. Magához ölelte a labda maradványait, és ringatta azokat, de sírása kicsit sem csitult el. Kapkodta a levegőt, taknya, nyála és könnye keveredve folyt le az állán a földre. Elvesztette imádott játékát és azt síratta. Ez teljesen érthető.
Percekkel később édesanyja megjelent a kapuban, szemeiben könnyek csillogtak.
- Apa meghalt. - És a rájuk zúduló eső összemosódott gyászos könnyeikkel.

1 cím - 300 szó

Minden héten egy új cím, minden héten 300 szó. A kihívás lényege, hogy minden hétre kapunk egy címet, amihez egy 300 szavas dolgot kell összedobni.
Az oldal, ahonnan ez elindult: http://the-300.blogspot.hu/
Mindenesetre olvassátok szeretettel!