Repülni

A november különös hónap volt Lisa számára. Ilyenkor mindig kilátogatott a temetőbe és rózsát vitt kedvese sírjára, aki immár 6 éve hagyta egyedül ezen a világon.
2011. november 26. Ez volt a végzetes nap, mikor Lisát hazaérkezése során egy levél várta az ajtójában. Akkor már hivatalosan is együtt voltak barátnőjével, Amberrel és naponta találkoztak is.
Az a levél azonban mindent megváltoztatott.
Lisa!
Tudom, hogy ezt nem így kellene megtudnod, és hogy pont te nem érdemled meg ezt, de ma véget vetek neki. Mindennek. Annak ellenére, hogy te mindig biztattál és mondtad, hogy rettenetesen fontos vagyok neked, én még mindig teljesen egyedül éreztem magam. Nem gondoltam, hogy megérdemelsz engem, ahogy azt sem, hogy elég voltam neked. Nem voltam és nem is vagyok, mostmár talán te is tudod.
Tényleg nem akartam, hogy így legyen vége, de tudod mit? Mindig kérdezted, hogy mi volt a legnagyobb vágyam, de sosem feleltem rá egyenesen. Most elmondom, hiszen azt hiszem, ezután a levél után teljesülni fog minden, amit akartam.
Szabadnak lenni, akár egy madár, nem akartam kötöttségeket, nem akartam ezt az előítéletekkel teli világot. Azt sem, ahogy az emberek néztek ránk, mikor az utcán egymás kezét fogva sétáltunk. Nem akartam rosszalló tekinteteket, elítélő szavakat, csalódott monológokat, terhet... Nem akartam ezt az életet.
Senki sem kérdezett meg, mikor megszülettem, hogy akarok - e élni, pedig a válaszom egyértelmű nem lett volna. Mások jogtalanul döntöttek a sorsom felett és ezt soha sem leszek képes megbocsátani. Ahogy azt sem, hogy mindezek után elítéltek, mikor megmondtam nekik, ki vagyok.
Tudod, mit?
Ezek után inkább felmegyek a hegyre és eleget teszek legmélyebb vágyamnak, amit már kicsi korom óta rejtegetek magamban.
Ha legközelebb megkérdeznéd, mit akarok legjobban, azt felelném, repülni. Ma pedig végre teljesül az álmom. Ne sirass meg, csak engedj el, hiszen ez minden, amit valaha is csinálni szerettem volna.
Csókol: Amber

Távoli múlt

Milyen jó is volt a régi poros lakásunk alkoholtól bűzlő padlóján ülni, mikor még alig múltam el 8 éves. Azokat a napokat legszívesebben elfelejteném, de nem tudom, hiszen ha akkor nem lettem volna olyan körülmények között, akkor később sem lettem volna olyan sikeres ember.
Még emlékszem, mikor anya hazajött és puszit nyomott a fejem tetejére köszönés képpen, majd a szobámba küldött, hogy tanuljak. Nem tudta, hogy én minden veszekedésüket hallottam apával, aki általában részegen és betépve szokott hazaesni éjnek idején. Ilyenkor szerettem hallgatni egy kis zenét, amit a már akkor is réginek számító CD lejátszómon tettem be. Szerencsének mondhattam magam, ha esténként volt vihar vagy egyszerűen csak hangosan kopogott az eső az ablakon, mert az elnyomta a kintről jövő szitkozódást és kiabálást.
Utáltam, mikor veszekedtek, de azt még ennél is jobban, amikor apát tíz éves koromban el kellett temetnünk. Nagy valószínűséggel túllőtte magát, az okozta a halálát. Milyen szép halál ez egy alig negyven éves felnőtt férfinek, nem igaz?
Anya a temetés napján vett nekem egy gitárt, amin nagyon szívesen játszottam, még akkor is, ha fogalmam sem volt, hogyan kéne lefogni a húrokat. Aztán később zeneiskolába jártam, ahol végre megtanultam játszani, és ahol felfedezték az angyali hangomat. Énekversenyekre jártam, megnyertem mindent, amit csak lehetett általános iskolában.
Végül leérettségiztem és találtam magam mellé egy párt, aki szeretett és támogatott, bármilyen akadály is jött. Jelentkeztem egy vállalathoz, ahol debütáltam és az álmom valóra vált - híres lettem.
Most pedig itt ülök a házam kanapéján, ölemben kisunokámmal, aki mindenbizonnyal az én tehetségemet örökölte, hiszen már elsős korában zeneiskolába iratták a gyönyörű hangja miatt. Csodálattal a szememben nézem őt, és bár öreg koromban inkább félnem kéne a haláltól, inkább boldog vagyok, mert tudom, hogy egy ilyen kis angyalka fogja átvenni a helyem, ha már nem leszek és egy picit betölti majd az űrt, amit hagyok.