Sok sikert, viszlát

Egyszer mindennek vége. A szép időknek, de ugyanúgy a rosszaknak is. Én nem régen kerültem ki egy igen rosszból és végtelenül hálás vagyok az égnek, hogy minden úgy történt, ahogy.
Az elején még bizonytalan voltam és féltem, mert minden teljesen kilátástalannak tűnt. Valaki mégis jött és kirángatott engem az önsajnálat, és önmarcangolás nyomorúságos sötétjéből. Valaki, akiről egész addig nem is tudtam, hogy számíthatok rá, akkor mégis jött és összeszedte elhullott darabjaimat, hogy aztán újra kerek egésszé tegyen.
Bármennyire is volt nehéz, ő segített felállni, mindig támogatott, ha már nem bírtak el a lábaim. Szólnom sem kellett neki, ott volt velem, mikor szükség volt rá, mintha előre tudta volna, mi fog történni. Soha nem hagyott összetörni, még akkor sem, amikor sírva kiabáltam vele, kértem, hogy adjuk fel, mert a lelkem már nem bírja ezt a megerőltetést. Jött, megsimogatta a hátam és velem maradt éjjel, hogy beszélgessünk. Volt, hogy egymás karjaiban aludtunk el.
Nem gondoltam volna, hogy egy ember ölelése ennyire megnyugtató is lehet, hiszen egészen addig nem igazán tapasztaltam. Nem volt senkim előtte és úgy gondoltam, még egy olyan nem is lesz, mint ő. Nem is kell. Jó volt egyszer megbolondulni, mert valljuk be, ez történt. Kezdtem azt hinni, hogy mindent elvárhatok tőle, hogy bármi bajom lesz, ugrik is később, de ez nem így történt.
Mondanám, hogy nem érdekelte, de akkor hazudnék. Valahogy mindig megtalált és éreztette velem, hogy nem vagyok egyedül, de az már messze nem volt az, mint régen. Talán annyira nagyravágyó lettem ez alatt az idő alatt, hogy már észre sem vettem, hogy a kis dolgok is ugyanolyan fontosak, mint a nagyok.
Szóval elengedtük egymást. Igen, sírtunk, én legalábbis sírtam. Rossz volt, hiszen az ember nem szívesen szabadul meg a támaszától, az egyetlen biztonságot nyújtó mentsvárától.
Utolsó szavaink fájdalmasak, szinte ólom súlyúak voltak, nekem legalábbis.
"Sok sikert, viszlát!"

Homokóra

Miért múltak el az érzések? Miért nem beszéltünk nyitottabban? Miért nem csókoltál meg akkor? Miért nem lehet semmi sem ugyanolyan, mint régen? Miért változott meg minden? Miért nem figyeltünk jobban egymásra?
Kérdések ezrei rohamozzák meg agyamat, de válasz soha nem érkezik. Késő már megbánni a dolgokat, késő kérdezni. Amikor alkalom lett volna, elszalasztottuk, most pedig márcsak én szenvedek egyedül.
Régen soha nem értettem, a könyvekben miért volt olyan szar a főszereplőnek, most viszont a saját bőrömön tapasztalom az érzést.
A mi időnk lejárt, de én azt sem tudtam, hogy elindult. Késő már, hiszen az utolsó homokszem anélkül rohant át a homokóra vékony testén, hogy egyáltalán észrevettem volna, hogy megfordították. Nehéz szavakat találni akkor, amikor a könnycseppek szívesebben bújnak elő, de őket senki sem veszi észre. Az esővel keveredve hullanak a szürke betonra.
Néha azt kívánom, bár én is víz lennék. Arra mennék, amerre akarok, és azt csinálnám, amihez kedvem van. Nem mardosná szívem a viszonzatlan szerelem sava.
Fáradt vagyok. Nem testileg, lelkileg annál inkább. Emellett szomorú is vagyok, hogy anélkül engedtem el magam mellett az időt, hogy megbecsültem volna az apró pillanatokat. Az átnevetett estéket, öleléseket, és bármennyire is fáj kimondani, az elszalasztott csókokat.
Mit csináljak hát most? Se csók, se ölelés, se bíztató szavak. Egyedül fekszem az ágyamban és az újonan szerzett homokórát nézegetem, ami a polcom tetején áll. A kis szemcsék úgy rohannak a másik oldalra, mintha valaki kergetné őket. Biztosan unalmas lehet egész életükben ezt csinálni, de ők legalább megtanulták, hogy az idő bizony múlik, ha tetszik, ha nem. Minden kicsi pillanatot ki kell élvezni, még akkor is, ha akkor nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget.
Harminc szó, nem sok, annyi sincs, ezért csak arra kérlek, hogy élj meg minden pillanatot, hiszen tudod te is, mindenki homokórája egyszer lejár, akkor pedig már késő lesz megbánni az elszalasztott pillanatokat.

Füst

Két lány ült a padon. Illetve három, de a harmadik úgy viselkedett, mintha ott sem lett volna. Telefonjába bújva próbálta kizárni a másik kettő beszélgetését több-kevesebb sikerrel. Cigarettájukból szállt a füst az ég felé, s mikor ezt a harmadik meglátta, eszébe jutott, hogy írnia kéne valamit Füst címmel. Semmi ötlete nem volt, konkrétan örült, hogy élt, de azért bezárta a facebookot és inkább rábökött a kis kék ikonra a telefonján, ami megnyitotta számára a Wordöt.
Füst. Eddig jutott, aztán egy időre meg is állt. Csak bambult maga elé, míg társai hangosan felnevettek valamin. Próbált csak a gondolataira koncentrálni, de ez ilyen hangzavarban teljesen lehetetlennek tűnt. Végül elkezdett leírni mindent, ami hirtelen eszébe jutott. Ahogy múltkor tanulták önismereten, szavakat rendelt a címhez. Szabadság. Bűn. Gyilkos.
Ahogy nézte, hogy barátnője ismét szív egyet az amúgy is utolsókat rúgó csikkből, felállt a szőr a hátán és kirázta a hideg. Nem lett volna szabad ott lenniük és ő nem is akart, de igazán szeretett volna sétálni kicsit, mégha ez azzal is járt, hogy társai füsttől bűzlő valóját kellett szagolgatnia. Utálta és ezt mindhárman tudták. Ennek ellenére néha ő is késztetést érzett arra, hogy belekóstoljon az ártatlan kis szálacskába, ami mindenki szerint megkönnyíti az életet. Végül ellenállt, de nem tudta, meddig bírja még.
Közben az addig elhanyagolt telefon lezáródott. Nem is bánta, igazán szeretett volna már beszélgetni társaival, de ők még mindig élvezetüket hajszolták, amikor általában jócskán eltávolodtak tőle, nehogy az ő haja is beszívja a füst kellemetlen szagát.
Mikor végre elindultak, a lány zsebébe süllyesztette kezét és fejét lehajtva baktatott a járdán, mögötte barátaival. Nyomott volt a hangulat, ráadásul a címen kívül egy szót sem írt a frissen elmentett dokumentumba. Utálta magát, amiért nem volt kitartó, ennél jobban pedig csak akkor, amikor megérezte, hogy pulóvere ujja is füst szagú volt. Mégsem tudott ellenállni.