Sok sikert, viszlát

Egyszer mindennek vége. A szép időknek, de ugyanúgy a rosszaknak is. Én nem régen kerültem ki egy igen rosszból és végtelenül hálás vagyok az égnek, hogy minden úgy történt, ahogy.
Az elején még bizonytalan voltam és féltem, mert minden teljesen kilátástalannak tűnt. Valaki mégis jött és kirángatott engem az önsajnálat, és önmarcangolás nyomorúságos sötétjéből. Valaki, akiről egész addig nem is tudtam, hogy számíthatok rá, akkor mégis jött és összeszedte elhullott darabjaimat, hogy aztán újra kerek egésszé tegyen.
Bármennyire is volt nehéz, ő segített felállni, mindig támogatott, ha már nem bírtak el a lábaim. Szólnom sem kellett neki, ott volt velem, mikor szükség volt rá, mintha előre tudta volna, mi fog történni. Soha nem hagyott összetörni, még akkor sem, amikor sírva kiabáltam vele, kértem, hogy adjuk fel, mert a lelkem már nem bírja ezt a megerőltetést. Jött, megsimogatta a hátam és velem maradt éjjel, hogy beszélgessünk. Volt, hogy egymás karjaiban aludtunk el.
Nem gondoltam volna, hogy egy ember ölelése ennyire megnyugtató is lehet, hiszen egészen addig nem igazán tapasztaltam. Nem volt senkim előtte és úgy gondoltam, még egy olyan nem is lesz, mint ő. Nem is kell. Jó volt egyszer megbolondulni, mert valljuk be, ez történt. Kezdtem azt hinni, hogy mindent elvárhatok tőle, hogy bármi bajom lesz, ugrik is később, de ez nem így történt.
Mondanám, hogy nem érdekelte, de akkor hazudnék. Valahogy mindig megtalált és éreztette velem, hogy nem vagyok egyedül, de az már messze nem volt az, mint régen. Talán annyira nagyravágyó lettem ez alatt az idő alatt, hogy már észre sem vettem, hogy a kis dolgok is ugyanolyan fontosak, mint a nagyok.
Szóval elengedtük egymást. Igen, sírtunk, én legalábbis sírtam. Rossz volt, hiszen az ember nem szívesen szabadul meg a támaszától, az egyetlen biztonságot nyújtó mentsvárától.
Utolsó szavaink fájdalmasak, szinte ólom súlyúak voltak, nekem legalábbis.
"Sok sikert, viszlát!"