Az élet néha...

Az élet néha furcsa.
Sokan azt mondják, felkészít minket a hosszú útra,
Amely csak a végén kezdődik,
S amely lehet, nem is hosszú, s nem is út;
Csak eltűnsz, mint sűrű ködben a kert végi kút.

Az élet néha vicces.
Kezedbe adja a kilincset, hogy lépj ki, ha már sok,
Majd fejbe vág a lapáttal, mellyel betemethetted volna a hatalmas árkot,
Amibe saját oszló holttested dobtad.

Az élet néha kegyetlen.
Megöl, majd feltámaszt, hogy ne te legyél az egyetlen,
Akinek nem kell harcolnia a végéig,
Ami gyorsabban eljön, mint ahogy a repülő felér az égig.

Az élet néha szép.
Elenged, hogy repülj, hisz megy már egyedül is,
Ejtőernyő nélkül szeled a felhőket, nem tudva mennyi van még; mindegy is.
Hiszen álmodban nem gondolkodsz a miérteken,
Csak szállsz, csukott szemmel, súlytalanul, s reméled, hogy haza érsz pénteken.
Mert igaz, hogy tizenharmadika,
De legalább látod szerető családod, kinek előtted sosem volt titka.
(Nem, mint a magamutogató, értéktelen barátoknak, akiken már évek óta túlléptél, s azóta ez elég ritka.)

Az élet néha nehéz,
Hátadra tonnás súlyt cipel, áldozata csupán néhány remegő kéz,
Neked viszont széttört térdek és eltünedező ész,
Mely nem érti, miért ennyire kegyetlen,
Ezért inkább iszik esztelen,
Hogy ne kelljen emlékezni semmire, mi rossz,
S mi lelkére rátelepedő, lemoshatatlan kosz.

Az élet néha fáj.
Sebeket ejt, majd citrommal lelocsolva azokat nevet,
Hiszen te nem érdemled meg, hogy kapj igazi, gyönyörű nevet,
Mellyel később büszkén állhatsz a szikla szélén,
Nem tudva, hogyan, mikor, s miért én.

Az élet néha jó, az élet néha rendes,
De ne várd, mikor mondja azt, hogy elég lesz már, csendet.

Az élet néha...

Semmi

Mi a baj? - kérdezted ma már harmadjára, azonban könnyel telt szemeimről valami elvonhatta figyelmed. Talán egy madár énekelt szépen, talán nem is érdekelt igazán, hiszen neked vannak mások is, én vagyok az egyetlen, aki kétségbeesetten ragaszkodik az utolsó kapaszkodójához.

Semmi - válaszoltam harmadjára is ugyanazt és egy elegáns mosollyal a fal felé fordultam.

Mi lenne? Talán az, hogy lelkem heves hurrikánja éppen ledönteni próbálja magabiztosságom eddig gondosan építgetett picinyke falát? Talán, hogy a mai napig úgy érzem, az általad félre pöckölt cigarettacsikk, az én hátamon leli halálát és ez téged cseppet sem érdekel? Oh, ugyan. Most már igazán kár sajnálkoznod, még akkor is, ha ajkam néma, s neked fogalmad sincs, miken megyek keresztül.

Pedig volt egy időszak - nem is olyan rég - mikor, ha kellett, erőszakkal szedted ki belőlem rossz kedvem okát, melyet aztán egy hanyag bal-egyenessel a padlóra küldtél; soha nem ébredt fel újra.

Vannak azonban mások, akik lelkembe telepedtek, akár a rüh, mely az ember bőre alá bújva keseríti meg életét. Nos, engem nem ilyen kártevő zaklat. Nincsen rá gyógymód, nincsenek tabletták, vagy kenőcsök, nincsen semmi. Saját démonjaim rágnak belülről és már tényleg azt várom, hogy legalább érjenek ki, különben lassan vége... De a fejem átmérője, mintha végtelen lenne. Soha nem szabadulnak, bármennyire akarnak. Nincs kiút a lélek sötét útvesztőjéből.

"Semmi" - csupán ez volt a válaszom. Talán legközelebb észreveszed, hogy nem én vagyok az egyetlen bűnös azzal, hogy könnyíteni akarok a vállamra nehezedő tonnás súlyon, hanem te is, aki napról-napra hordja az egyre nehezebb téglákat és betontömböket. Neked ez talán nem megterhelő, hiszen egyesével cipekedsz, az én térdeim viszont már régóta remegnek, s lassan ketté törnek. Tudod, bármennyire is látszom erősnek, nekem is vannak határaim, ahova sem útlevelem, sem vízumom nincs. Hogyan lépjek így át rajtuk? Akarok egyáltalán? Nem is akarok.

Pakold csak, hordd a téglákat, de ne csodálkozz, ha később nem látszik, csak a kupac, az alatta nyomorgó emberi csonk viszont nincs sehol.