Az élet néha...

Az élet néha furcsa.
Sokan azt mondják, felkészít minket a hosszú útra,
Amely csak a végén kezdődik,
S amely lehet, nem is hosszú, s nem is út;
Csak eltűnsz, mint sűrű ködben a kert végi kút.

Az élet néha vicces.
Kezedbe adja a kilincset, hogy lépj ki, ha már sok,
Majd fejbe vág a lapáttal, mellyel betemethetted volna a hatalmas árkot,
Amibe saját oszló holttested dobtad.

Az élet néha kegyetlen.
Megöl, majd feltámaszt, hogy ne te legyél az egyetlen,
Akinek nem kell harcolnia a végéig,
Ami gyorsabban eljön, mint ahogy a repülő felér az égig.

Az élet néha szép.
Elenged, hogy repülj, hisz megy már egyedül is,
Ejtőernyő nélkül szeled a felhőket, nem tudva mennyi van még; mindegy is.
Hiszen álmodban nem gondolkodsz a miérteken,
Csak szállsz, csukott szemmel, súlytalanul, s reméled, hogy haza érsz pénteken.
Mert igaz, hogy tizenharmadika,
De legalább látod szerető családod, kinek előtted sosem volt titka.
(Nem, mint a magamutogató, értéktelen barátoknak, akiken már évek óta túlléptél, s azóta ez elég ritka.)

Az élet néha nehéz,
Hátadra tonnás súlyt cipel, áldozata csupán néhány remegő kéz,
Neked viszont széttört térdek és eltünedező ész,
Mely nem érti, miért ennyire kegyetlen,
Ezért inkább iszik esztelen,
Hogy ne kelljen emlékezni semmire, mi rossz,
S mi lelkére rátelepedő, lemoshatatlan kosz.

Az élet néha fáj.
Sebeket ejt, majd citrommal lelocsolva azokat nevet,
Hiszen te nem érdemled meg, hogy kapj igazi, gyönyörű nevet,
Mellyel később büszkén állhatsz a szikla szélén,
Nem tudva, hogyan, mikor, s miért én.

Az élet néha jó, az élet néha rendes,
De ne várd, mikor mondja azt, hogy elég lesz már, csendet.

Az élet néha...