Testem sziklaszilárdan állt a szakadék szélén, arcomon halvány mosoly játszott, úgy éreztem, minden teljesen rendben volt. A Nap gyenge sugarai simogatták néhol fedetlen bőrömet, a lágy szellő körbelengte alakomat. Nyugalom vett körül. De akkor miért álltam egy szakadék szélén? Ebbe egészen addig nem gondoltam bele, míg le nem néztem.
Sötétség, és félelem fogadott. Hívtak magukhoz, de én csak álltam, megremegő térdekkel, ám még mindig szilárdan. Lassan halk hangok szűrődtek fel, amelyek egyre csak hangosodtak. Kezeimet fülemre tapasztva próbáltam kizárni őket fejemből, de csak rosszabb lett. Bennem voltak, nem odalent. Fájt, de még mindig álltam, tűrtem.
Váratlanul valaki meglökött hátulról. Nem erősen, éppen csak elvesztettem egyensúlyomat egy pillanatra, azonban továbbra sem estem le. Habár gondoltam, ki próbált a mélybe taszítani, nem akartam elhinni. Álltam boldog tudatlanságban, de már nem éreztem magam olyan rendíthetetlennek.
Fejem fájt a hangzavartól, lábaim remegtek a rettentő terhertől, mely rájuk nehezedett. Úgy éreztem, mintha valaki ráült volna a vállamra, és mikor oldalra néztem, valóban megpillantottam az egyik embert, akiben megbíztam. Gúnyos mosolya szinte letörölhetetlen volt arcáról, szemeiben pedig az ölni akarás kiolthatatlan lángja égett. Mindig mondta, hogy félt magától, de én megnyugtattam, hogy ő egy jó ember. Akkor azonban úgy tűnt, mégsem volt igazam.
Újabb lökést éreztem hátamon, minek következtében felkiáltottam, és a térdemre zuhantam. Akkor már kénytelen voltam hátra nézni, kíváncsiságom győzedelmeskedett. Bár ne tette volna! Úgy éreztem, szívem szétszakad, agyam megbénul, szám elnémul.
Soha nem akartam neki rosszat, mindig úgy viselkedtünk, mint egymás megértő terapeutái. Akkor, ott mégis ő akart lelökni engem az örök feledésbe, magányba, boldogtalanságba. Ott állt, akiről soha nem gondoltam volna, hogy ilyenre vetemedik.
Testem gyengén térdepelt a szakadék szélén, arcomon könnyek folytak, úgy éreztem, semmi sem volt rendben. A sötétség bűze körüllengte testem, a magány viharos szele tépte ruhámat. Körülöttem álltak a barátaim, akik egy utolsó rúgással segítettek a kegyetlen halálba.
Sötétség, és félelem fogadott. Hívtak magukhoz, de én csak álltam, megremegő térdekkel, ám még mindig szilárdan. Lassan halk hangok szűrődtek fel, amelyek egyre csak hangosodtak. Kezeimet fülemre tapasztva próbáltam kizárni őket fejemből, de csak rosszabb lett. Bennem voltak, nem odalent. Fájt, de még mindig álltam, tűrtem.
Váratlanul valaki meglökött hátulról. Nem erősen, éppen csak elvesztettem egyensúlyomat egy pillanatra, azonban továbbra sem estem le. Habár gondoltam, ki próbált a mélybe taszítani, nem akartam elhinni. Álltam boldog tudatlanságban, de már nem éreztem magam olyan rendíthetetlennek.
Fejem fájt a hangzavartól, lábaim remegtek a rettentő terhertől, mely rájuk nehezedett. Úgy éreztem, mintha valaki ráült volna a vállamra, és mikor oldalra néztem, valóban megpillantottam az egyik embert, akiben megbíztam. Gúnyos mosolya szinte letörölhetetlen volt arcáról, szemeiben pedig az ölni akarás kiolthatatlan lángja égett. Mindig mondta, hogy félt magától, de én megnyugtattam, hogy ő egy jó ember. Akkor azonban úgy tűnt, mégsem volt igazam.
Újabb lökést éreztem hátamon, minek következtében felkiáltottam, és a térdemre zuhantam. Akkor már kénytelen voltam hátra nézni, kíváncsiságom győzedelmeskedett. Bár ne tette volna! Úgy éreztem, szívem szétszakad, agyam megbénul, szám elnémul.
Soha nem akartam neki rosszat, mindig úgy viselkedtünk, mint egymás megértő terapeutái. Akkor, ott mégis ő akart lelökni engem az örök feledésbe, magányba, boldogtalanságba. Ott állt, akiről soha nem gondoltam volna, hogy ilyenre vetemedik.
Testem gyengén térdepelt a szakadék szélén, arcomon könnyek folytak, úgy éreztem, semmi sem volt rendben. A sötétség bűze körüllengte testem, a magány viharos szele tépte ruhámat. Körülöttem álltak a barátaim, akik egy utolsó rúgással segítettek a kegyetlen halálba.
