Az eső esik odakint, az ablakból figyeljük. Fáj a szívünk, most valahogy minden összejött. Betegség, munka, semmi sincs rendben. De mi igazából teljesen jól vagyunk.
Felállunk, kisétálunk a szobából, hogy egy jó meleg teát készítsünk magunknak ebben az embertelen időben. Nyáron szakad az eső és sötét az ég. Ki látott már ilyet? Melegnek kéne lenni, mégis odakint tombol a szél, de mi még mindig jól vagyunk.
Nem zavar minket semmi, a vihar kint van, mi pedig bent. Olyan jó a melegben ülni, nézni a villámok táncát, majd hallgatni mély, gyilkos hangjukat. Minden teljesen rendben van. Egy könyv is előkerül, mostanában nem tudjuk letenni. Ő mondja, hogy olvassam, én pedig olvasom. Olvasunk. Közben teljesen jól vagyunk.
Halk zene is megszólal, elnyomva a vihar tompa zaját odakintről. Annyira jó a hangulat, olyan jó érzés. Mi lehetne ennél is szebb? Csak ülünk, néha felpillantva a könyvből, mikor villámlást látunk. Régen mindig ijesztőnek gondoltuk, most viszont tökéletesen jól vagyunk.
A következő dörrenés már igen csábító, felállunk, kinyitjuk az ajtót és kilépünk a szélbe, esőbe, a heves viharba. Kilépünk, én és a démonom. Mindig itt van mellettem, ha baj van, én pedig szeretem őt, mégha azt is mondja a doki, hogy ő nem jó nekem. Ilyenkor csak elmosolyodom és megfogadom, hogy nem beszélek vele többet. Aztán most megint itt van és ketten együtt igazán jól vagyunk.
Nem szól, én sem. Mit szólhatna az ember, mikor minden szavát elnyomja a vihar hangja? Állunk, ázunk és közben jót mosolygunk a világon. Senki sem néz ránk jó szemmel, de nem érdekel minket. Az esőben ácsorgunk és magasról teszünk mindenki véleményére. Azt hiszem, jól vagyunk.
Kiáltunk egyet, hogy mindenki hallja. Kiáltunk, aztán csak egyedül vagyok. Bármerre nézek, ő nincs mellettem. Biztosan egy jobb helyen van már. Legalábbis ezt remélem. Nos, szerintem még mindig igazán jól vagyunk. Én jól vagyok.
2017. május 29., hétfő
Jól vagyunk
Gyerekek nevetése
A kisfiú vígan játszadozott az udvaron a szép tavaszi időben. Sütött a nap, egy felhő sem volt az égen. A piros pöttyös labda szabadon szállt a magasba, míg végül a földre nem ért. A gyerek nevetése hatalmas szárnyain repült a szikrázó napsütésben, miközben gazdája ide-oda futkorászva rúgta a labdát. Felszállt, leesett, aztán megint fel, végül ismét le. Minden annyira egyszerűnek tűnt.
Mindeközben csend volt. Különös, nyugtalanító csend. A szél se fújt, a madarak sem énekeltek a fákon. Hallgattak, ahogy hallgatott a világ is. Egy normális embernek ez egészen ijesztő lett volna, de a kisgyerek semmit sem vett észre ebből, az ő nevetése törte csak meg néhol a csendet.
Semmi mozgás nem volt, csak a fiú játszadozott vidáman, gondok nélkül. Fiatal volt még, az élet csodás volt a szemében, amíg mellette volt szeretett labdája, és édesanyja, aki mindig védelmezte, ha kellett, akár a saját testével is.
Szóval ő csak játszott, puha lábacskái belesüllyedtek a fellazult talajba, miközben hőn szeretett játéka után futott. Semmi sem zavarta, a csend még jót is tett neki. Minden olyan gondtalan volt és szép.
Ám egyik pillanatban a labda kipukkadt, az ég elsötétült és egy fájdalmas dörrenés szakadt ki a felhők közül. A nevetés elhalt, tompa szipogás vágta ketté a hirtelen feszültté vált légkört.
A fiú először csak némán sírt, majd hangos, szívszaggató zokogásba kezdett. Könnyei megállíthatatlanul folytak le kerek arcocskáján, aztán a földön landoltak. Tekintete az égből hulló piros cafatokra vándorolt, ami nem segített az amúgy is borzasztó kedvén. Magához ölelte a labda maradványait, és ringatta azokat, de sírása kicsit sem csitult el. Kapkodta a levegőt, taknya, nyála és könnye keveredve folyt le az állán a földre. Elvesztette imádott játékát és azt síratta. Ez teljesen érthető.
Percekkel később édesanyja megjelent a kapuban, szemeiben könnyek csillogtak.
- Apa meghalt. - És a rájuk zúduló eső összemosódott gyászos könnyeikkel.
1 cím - 300 szó
Az oldal, ahonnan ez elindult: http://the-300.blogspot.hu/
Mindenesetre olvassátok szeretettel!