Gyerekek nevetése

A kisfiú vígan játszadozott az udvaron a szép tavaszi időben. Sütött a nap, egy felhő sem volt az égen. A piros pöttyös labda szabadon szállt a magasba, míg végül a földre nem ért. A gyerek nevetése hatalmas szárnyain repült a szikrázó napsütésben, miközben gazdája ide-oda futkorászva rúgta a labdát. Felszállt, leesett, aztán megint fel, végül ismét le. Minden annyira egyszerűnek tűnt.
Mindeközben csend volt. Különös, nyugtalanító csend. A szél se fújt, a madarak sem énekeltek a fákon. Hallgattak, ahogy hallgatott a világ is. Egy normális embernek ez egészen ijesztő lett volna, de a kisgyerek semmit sem vett észre ebből, az ő nevetése törte csak meg néhol a csendet.
Semmi mozgás nem volt, csak a fiú játszadozott vidáman, gondok nélkül. Fiatal volt még, az élet csodás volt a szemében, amíg mellette volt szeretett labdája, és édesanyja, aki mindig védelmezte, ha kellett, akár a saját testével is.
Szóval ő csak játszott, puha lábacskái belesüllyedtek a fellazult talajba, miközben hőn szeretett játéka után futott. Semmi sem zavarta, a csend még jót is tett neki. Minden olyan gondtalan volt és szép.
Ám egyik pillanatban a labda kipukkadt, az ég elsötétült és egy fájdalmas dörrenés szakadt ki a felhők közül. A nevetés elhalt, tompa szipogás vágta ketté a hirtelen feszültté vált légkört.
A fiú először csak némán sírt, majd hangos, szívszaggató zokogásba kezdett. Könnyei megállíthatatlanul folytak le kerek arcocskáján, aztán a földön landoltak. Tekintete az égből hulló piros cafatokra vándorolt, ami nem segített az amúgy is borzasztó kedvén. Magához ölelte a labda maradványait, és ringatta azokat, de sírása kicsit sem csitult el. Kapkodta a levegőt, taknya, nyála és könnye keveredve folyt le az állán a földre. Elvesztette imádott játékát és azt síratta. Ez teljesen érthető.
Percekkel később édesanyja megjelent a kapuban, szemeiben könnyek csillogtak.
- Apa meghalt. - És a rájuk zúduló eső összemosódott gyászos könnyeikkel.